2018. október 10., szerda

17. hét, 2. nap

Vajon a második gyerek örök sorsát vetíti előre az, hogy terhesnaplót is sokkal ritkábban írok, mint az első terhességem idején? :-) Pedig sokkal eseménydúsabb ez a várandósság. 

A barna maszatolások, hála Istennek, elmúltak, és a doki minden trendben talált a 13 hetes ultrahangon. A fáradékonyság viszont megmaradt (délutánonként gyakorlatilag használhatatlan vagyok), és az ételek továbbra sem esnek igazán jól. Minden hülyeséget összeeszem (chips, gumimaci), és persze az sem esik jól, de leaglább nem hízom... Egy jó hete köhögök, és szorgosan kúrálom mézes teával. A múlt héten pedig nagyon durva izomfájdalom ijesztett rám (mindkét lábamban, majd a karjaimban is), amire Ca-Mg-ot szedek. Megpróbálkoznék terhesvitaminnal is, hátha segít a fáradékonyságon. Mivel a pajzsmirigyem miatt jódot nem szedhetek, elég nehéz volt találni megfelelő vitamint. Végül Magyarországról rendeltem egy Trimeszter nevűt, pénteken érkezik.

Szombaton Csabáék esküvője, utána kezdődik a csomagolás, és jövő pénteken költözünk. Egyelőre el sem tudom képzelni, hogyan, milyen energiával. A héten szinte mindennap a boltokat jártuk: padlószőnyeg, sötétítő, függöny stb. November elsején én is kezdem Zoli mellett a munkát, miközben másra sem vágyom, mint hogy begubózzam, és simogassam a gömbölyödő pocakomat. Épp azt tervezem, hogy beíratkozom várandóscsoportba, hogy leagalább heti 2 órán át intenzíven a pici babára figyeljek, és megéljem, hogy gyermeket várok.

Ja, és azt hiszem, érzem a baba mozgását. Erre most emlékeztetett :-)

2018. szeptember 17., hétfő

13. hét, 7. nap

Fiatalon. Kell. Szülni.

Tudom, tudom - ez többnyire nem döntés kérdése, mint ahogy nekem sem volt az. Most azonban nagyon érzem az első terhességem óta eltelt négy évet, és a hamarosan harminchat évemet. Az amúgy sem tip-top szervezetem megsínyli a benne zajló változásokat, itt fáj, ott hasogat, émelygek még mindig, és a nap nagy részében alig van jártányi erőm. Nyilván nem lehet mindent a korra fogni, de az biztos, hogy Borival sokkal könnyebben éltem meg ezeket a heteket (legalábbis úgy emlékszem...)

Pénteken megyek orvoshoz, legutóbb három és fél hete voltam. Azóta csak reménykedem, hogy minden rendben, a baba szépen fejlődik. Beszélgetünk róla a családban, de valahogy olyan irreális az, hogy egy újabb élet növekszik bennem. Azon gondolkodom, hogy be kellene iratkozni valamilyen várandós csoportba csak azért, hogy abban a heti két órában biztosan kifejezetten a pici babámra és a várandósságomra tudjak koncentrálni.

Bori múlt héten elkezdte az óvodát. Várakozásomon felül zökkenőmentesen zajlott a beszokás. Én is kedvelem a helyet és az óvó néniket. Úgy érzem, jól választottunk. Érdekes látni, hogy Bori szinte napról napra hogy érik, érzékelhető ugrásokban. Sokszor elérzékenyülök őt elnézve, ami nem is csoda ilyen hormongőzös állapotban... 

Szinte minden nap megfogalmazódik bennem, hogy "az anyukámat akarom", pontosabban azt, hogy valaki simogassa a homolokomat, és levegyen rólam minden felelősséget. Főzzön-süssön finomakat, takarítson, és nyugtasson meg, hogy minden rendben lesz. Pénteken jön is pár napra. Na jó, takarítani azért nem fogom odatenni :-)

2018. augusztus 29., szerda

11. hét, 3. nap

Minden rendben. Egy hete voltunk orvosnál, a babácska szépen nő, szabályosan ver a szíve, és akkor éppen 26mm volt, a fejétől a popójáig. Nem kell feküdnöm, dolgozhatok, mászkálhatok, csak túlzásba ne vigyem. Juhé!

Minden rendben. Csak éppen felfordulóban van az életünk: októberben költözünk, új munkahely(ek) várnak, ezerféle új kihívás. Egy kicsit sok minden történik egyszerre. Ez életünk lehetősége - akkor miért félek tőle ennyire?

Minden rendben. Csak éppen naponta többször spontán sírva fakadok. Nem tudom, eldönteni, milyen étel esne jól. Soha nem tudom magam rendesen kialudni. Nincs semmi munkakedvem. Percek alatt lefáradok. Úgy érzem, kupiban élünk, és ettől megint sírva fakadok...

Minden rendben. Bori két hét múlva kezdi az óvodát (ahova így, hogy költözünk, mégis autóval kell majd menni), és előre tartok attól, milyen lesz a beszoktatás.

Minden rendben. Nagyon várom már az első trimeszter végét...

2018. augusztus 12., vasárnap

8. hét, 7. nap

Na ez az igazi hullámvasút, nem az első terhességem...
Kedden érkeztünk haza Borival a nagyszülőktől. Este 8-kor vacsorázni készültünk, amikor hirtelen erős görcseim lettek, és vérezni is kezdtem. Elöntött a pánik, és tudtam, hogy azonnal indulnom kell a sürgősségire. Kis hátizsákot bepakol (hátha bent tartanak), sírdogáló gyermeket apja kezébe nyom, taxit hív, kedélyesen társalogni akaró taxist sürget. Rövidre zárva: legnagyobb meglepetésemre, a baba szíve szép szabályosan ver, a vérzés oka talán kisebb leválás (a petezsák a méhfalról...) Szedjem a progeszteront, és ágynyugalom.
Azóta ágyba (na jó, kanapén stb.) nyugszom. Hála Istennek, a Férj egész héten ráért Borit szórakoztatni, játszótereztetni, vásárolni, főzni... Lemondtam minden programot a következő két hétre. Ezek közül a legjobban Csabáék polgáriját sajnálom. Kb. fél óra műlva kezdődik, a család többi része ott van, és Trónok harca részeket nézek újra, zsinórban, és várom az 1 órát, hogy rendelhessek egy Quattro formaggit az olasz éttermből...
Most várunk. 10 nap múlva megyek ellenőrzésre Kolozsvárra, addig pergetem a napokat, egyiket a másik után, semmittevésben. Egyik pillanatban őszintén bízom abban, hogy a babácska jól van, növekedik, erősödik, és márciusban majd szépen világra jön, a másikban azt vizualizálom, amikor a doki bejelenti, hogy sajnos megállt a szíve, ennek is vége (nem kell hozzá sok fantázia;, januárban már hallottuk ezt a mondatot a szájából...) Bori aranyosan viseli ezt az egészet; tudja, hogy azért pihenek sokat, és nem megyek velük sehova, mert "pici baba van a pocakomban". Várja a kistestvért. Hátha...

2018. augusztus 4., szombat

7. hét, 6. nap

Többször eldöntöttem már, hogy folytatom a blogot, dokumentálom a "kistesó" kilenc hónapját. Azután a félelem visszatartott: attól féltem, hogy idejekorán kezdek el terhesnaplót írni, mert talán ismét elvetélek. Bori születése óta háromszor estem teherbe, és háromszor vetéltem el. Az első kettő a hatodik hétben, magától befejeződött (megtapadási rendellenesség?), a harmadik (idén januárban) genetikai hibás volt, és bár a 7. héten hallottuk a szívhangját, 9 hetesen megállt a fejlődésben, így ez a terhesség műtéti beavatkozással végződött. 

Most minden rendben levőnek tűnik, de nehezen tudom beleengedni magam az örömbe. Ez a baba pont négy évvel és két nappal Bori után fogant. Három napja voltunk orvosnál, hallottuk a szívhangot, és a nyugtató szavakat: minden rendben, lazuljak le... Hát, igyekszem...

Az émelygés lassan, fokozatosan állt be, de mostmár egész nap tart. Rosszul bírom a szagokat, főzni nem nagyon tudok, narancslét, vizes fagyit és tormakrémet kívánok (külön-külön :-D). Bori épp nagyiéknál van, így nyugodtan lustulhatok és sajnálhatom magam. Isten hozott ismét a hullámvasúton!

2015. március 26., csütörtök

41. hét, 4. nap

Március 26., a nap, amit 8 hónapja emlegetünk. Csak épp a baba nem tud róla: esze ágában sincs kibújni. Ma voltunk dokinál, szívritmus jó, összehúzódások nincsenek, elvileg nyugodtan várhatnánk még akár egy (két) hetet is....ha... Ha nem viszketnék, mint állat, és nem aggódnánk egyre jobban, hogy talán mégis epepangásom van. Ezt elmondtuk a dokinak is, aki - részben talán a megnyugtatásunkra - vérvizsgálatot javasolt. (Tíz napja miért nem? Akkor talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy én TÉNYLEG nagyon viszketek...). 
És láss csodát: pár óra múlva cseng a telefonom, a doki hív, hogy elmondja, hogy megvan a laboreredmény, és minden jel arra utal, hogy terhességi epepangásom van. Tá-dámm. Az ő javaslata az, hogy holnap - oxitocinos szülésindítás és pár óra vajúdás után - ejtsük meg a császármetszést. Megnyugtat az, hogy végre tudunk valamit. Holnap, március 27-én, megszületik a lányunk. Hihetetlen...

2015. március 25., szerda

41. hét, 3. nap

Sokáig az tartott vissza a teherbeeséstől, hogy úgy gondoltam, ekkora túlsúllyal felelőtlenség babát vállalni. Igaz, hogy - hál' Istennek - minden egészségi mutatóm (vérnyomás, cukorszint stb.) teljesen rendben volt (a pajzsmirigy pedig kezelés alatt), mégis úgy terveztem, fogyok 10-15 kilót, és majd aztán jöhet a baba. Hát ő másként gondolta. Igaz, akkor már nem aggódtam annyira e témában, elsősorban a háziorvosomnak köszönhetően, aki megnyugtatott: az ő túlsúlyos nővére három egészséges gyermeket hordott ki és hozott világra minden komplikáció nékül (ismeretlenül is köszönöm, dokinéni nővére! :-) 
A terhesség alatti további hízástól feleslegesen tartottam. Most +8kg-nál tartok úgy, hogy az édességet sem vonom meg magamtól. Ez kevesebb, mint a baba, magzatvíz, méhlepény és egyebek súlya. Hogy könnyebb lett volna-e 20 kilóval könnyebben kihordani a babát? Nehéznek - a szó "súlyos" értelmében - csak az utóbbi néhány hétben találtam. Biztos, hogy könnyebb lett volna, bár inkább egy kis plusz edzettség hiányzik. Majd a következőnél kipróbálom :-)