Ezért fakadtam ma sírva, egy órán belül kétszer:
Először
Hetek óta alig főzök, mert sehogy nem akar íze lenni az általam készített dolgoknak (vagy az ízérzékelésem változott, vagy nincs elég türelmem...) Ma azonban rámjött, hogy főzök egy finom kis rizottót (anya-féle húslevessel, még Olaszországból hozott parmezánnal stb.) Hogy biztosan nem fogyjon el a türelmem, kavargatás közben neteztem, és hogy ne fájjon a derekam a sok leüléstől-felállástól... - na, itt a fotó, így érthetőbb (vajon a képernyőn miért egy autósülés-hirdetés látható?):
Kb. háromnegyed óra töltögetés-kavargatás után a rizottó olyan lett, mint egy álom: roppanós, de krémes és nagyon aromás. Amikor késznek ítéltem, lefedtem, és beléptem a nappaliba, ahol a Férj épp valakivel beszélgetett. A vendég tíz perc múlva távozott, addig a rizottó is épp felszívta, amit még fel kellett, tányérok a asztalra - és akkor vettem észre, hogy nem zártam el a tüzet alatta. Szinte fele ropisra égett, tetejét megettük, zakuszkás kenyérrel lenyomtattuk. A bőgés úgy közbe-közbe jött, szakaszosan, némi önsajnálattal (pocsék háziasszony vagyok, ésatöbbi) fűszerezve.
Másodszor
Ebéd után anyával beszélgettem telefonon, többek között arról, hogy milyen profi (2-3 évesnek való!) játékokon akadt meg a szeme a Lidl-újságban. Amikor letettem, mesélem a Férjnek, hogy az anyósa hogy beindult. Erre a reakció: "Jó, hogy nem akar az öregotthonban egy helyre előfizetni az unokának..." Na ekkor jött a következő sorozat bőgés: az én pici babám is egyszer öreg és tehetetlen lesz, brühühü... A slusszpoén a férji vigasztalás: "azt mi már úgysem érjük meg..."
