Fiatalon. Kell. Szülni.
Tudom, tudom - ez többnyire nem döntés kérdése, mint ahogy nekem sem volt az. Most azonban nagyon érzem az első terhességem óta eltelt négy évet, és a hamarosan harminchat évemet. Az amúgy sem tip-top szervezetem megsínyli a benne zajló változásokat, itt fáj, ott hasogat, émelygek még mindig, és a nap nagy részében alig van jártányi erőm. Nyilván nem lehet mindent a korra fogni, de az biztos, hogy Borival sokkal könnyebben éltem meg ezeket a heteket (legalábbis úgy emlékszem...)
Pénteken megyek orvoshoz, legutóbb három és fél hete voltam. Azóta csak reménykedem, hogy minden rendben, a baba szépen fejlődik. Beszélgetünk róla a családban, de valahogy olyan irreális az, hogy egy újabb élet növekszik bennem. Azon gondolkodom, hogy be kellene iratkozni valamilyen várandós csoportba csak azért, hogy abban a heti két órában biztosan kifejezetten a pici babámra és a várandósságomra tudjak koncentrálni.
Bori múlt héten elkezdte az óvodát. Várakozásomon felül zökkenőmentesen zajlott a beszokás. Én is kedvelem a helyet és az óvó néniket. Úgy érzem, jól választottunk. Érdekes látni, hogy Bori szinte napról napra hogy érik, érzékelhető ugrásokban. Sokszor elérzékenyülök őt elnézve, ami nem is csoda ilyen hormongőzös állapotban...
Szinte minden nap megfogalmazódik bennem, hogy "az anyukámat akarom", pontosabban azt, hogy valaki simogassa a homolokomat, és levegyen rólam minden felelősséget. Főzzön-süssön finomakat, takarítson, és nyugtasson meg, hogy minden rendben lesz. Pénteken jön is pár napra. Na jó, takarítani azért nem fogom odatenni :-)
